2013. november 5., kedd

Életkereső - Élni és élni hagyni

Soron következő bejegyzésemben egy sok vetülettel rendelkező, a hétköznapjainkban rendszeresen előkerülő témát próbálok körbejárni: kinek mit jelent a hit, milyen formái, milyen közösségi hatásai vannak? Mit kezdjünk a különbözőségeinkkel?


Leszögezem, a hit szót a legtágabb értelemben fogom használni, azaz nem feltétlenül a vallásos hitre szorítkozva, ahogy azt esetleg sokan elsőre gondolhatják.

Bizonyára bárki, aki körültekint az ismeretségi körén megállapíthatja, hogy a hittel kapcsolatban teljesen vegyes az emberek véleménye, megközelítésmódja, definíciója. Van, aki rögtön egy egyházi keretű, vallásos hitre asszociál, míg más inkább a bizalom, netán valamilyen erős meggyőződés szinonimájaként tekint rá.

Ismerhetünk olyanokat, akik a szó puszta említésétől is falnak mennek, netán aktuális frusztrációjukat kivetítve fognak egy vallást, egyházat, aztán adnak neki rendesen, ha jogos, ha nem. A követőiket pedig eközben akarva-akaratlanul esetleg jól meg is sértik. És persze vice versa, hiszen van, aki szintén magáról megfeledkezve, olykor magas lóról kinyilatkoztatva próbál fölényeskedve "saját igazságot" osztani azoknak, akik nem a személyes mércéje szerint valók. Mindkettő igen rokonszenves, ugye? :-)


Tekinthetjük a vallásos hitűeket, akik jó esetben tényleg őszinte, saját meggyőződésből követik az általuk választott (valaki szerint persze a hite által választott) hittel kapcsolatos szokásokat, hagyományokat, viselkedésmódokat, míg a kevésbé szerencsések inkább csak bizonyos közösségi elvárásoknak próbálnak eleget tenni, valaki(k)nek, vagy önmaguknak bizonyítani, hogy ők aztán ettől "jobb embernek tűnjenek" - miközben valójában csak áltatják magukat. Utóbbi típus bizonyára változó intenzitású kétségeket táplál a saját nézeteivel szemben is, lavírozva az "igen, én remek  hívő katolikus/evangélikus/zsidó/muszlim stb. vagyok" és az önmagának is ritkán bevallott "puszta képmutatás, amit művelek" között.

Aztán vannak azok, akik mindent világi, racionális megközelítésmódban látnak, bizonyítékokra támaszkodva hisznek, vagy nem hisznek valamiben. (Itt említhető meg Richard Dawkins írása, saját felelősségre bárki olvashatja, nem könnyű érteni és jól érteni. De nem lehetetlen, ha minden prekoncepciótól elvonatkoztatunk.) Meg persze a számtalan átmenet és variáció...



Érdekes adalék a Wikipédia szócikkéből:
"A hit egyáltalán nem valamiféle megátalkodott ragaszkodás egyértelműen hamis dolgokhoz: a legtöbb ember megalapozottnak érzi sok hitét, meggyőződését, olyan esetekben is, amikor a szigorú bizonyítás valójában nem történik meg, és eme érzése nemhogy ütközne a társadalmi szokásokkal és elvárásokkal, hanem sokszor éppenséggel találkozik velük. Például egy szimpatikus embertől barátságos fellépést várhatunk a jövőben is, vagy nap mint nap használjuk a liftet, pedig semmi egzakt garancia nincs rá, hogy a felvonófülke nem fog éppen akkor leszakadni; valójában a hit jelensége széles spektrumon mozog a józan ész és a teljes (ön)becsapás mint két véglet között."

Ugye ismerős karakterek?
blogom első bejegyzésében idéztem Szepes Máriától, aki szerint az embereket hagyni kell a maguk által választott úton járni, legalábbis egy bizonyos ponton túl nem érdemes győzködni őket semmi, nekik érezhetően nem befogadható vélt, vagy valós igazságról. Nyilván én (még) nem éltem annyit, mint a 98 évesen elhunyt, neves és sokat tapasztalt írónő, ezért meg sem próbálom kvázi "kocsmafilozófiával" cáfolni a gondolatait. Ellenkezőleg! Nagyon bölcs és kiérlelt gondolatnak tartom.

Csupán arra teszek kísérletet, hogy a kezdeti kérdéseimre próbáljak válaszokat keresni. Leginkább arra, mihez is kezdjünk a különböző vélemények, látásmódok, megközelítések tömkelegében, vagyis hogyan találjunk közös halmazt?
Világos, hogy nem célom belemenni "hitvitákba", parttalan észosztásba, győzködésbe és semmi hasonlóba. Ezt nem is ragoznám túl. Induljunk ki onnan, hogy mindenki picit magába néz, elgondolkodik és őszintén megpróbálja magát nem becsapni. Oké. Ha ez megvan, már adott is az alaphelyzet - képzeletben szinte már látom is az olvasók feje fölötti kis buborékban a saját álláspontokat! :-)

Ami nyilvánvaló: ahányfélék vagyunk, ahányféle neveltetést kaptunk, ahány mintát láttunk, olvastunk és főleg adaptáltunk az életünk során, annyiféle árnyalatban látjuk a személyes hitünket, önmagunkat és a világot. Ebben biztos vagyok. Az eddigi életem bő 32 éve alatti tapasztalatok nyilván a fasorban sincsenek a nálam akár háromszor idősebbekéhez képest, de annyi biztos, hogy akár fiatalokkal, akár idősekkel hozott össze az élet, szuper vitákat, vagy éppen kevésbé felemelő vitatkozásokat hozott nekem ez a téma. Talán ez ismerős lehet mindenkinél.


Ahogy a bejegyzés címe is adja: élni és élni hagyni. Ez a hozzáállás feltételez nem kis toleranciát, illetve empatikus készséget, ami persze mindenkiben más mértékben van jelen. Pszichológusok bizonyára sokat mesélhetnének erről. Ami személyes konklúzióm, hogy sosem szabad félni közölni másokkal azt, amit gondolunk a világról. Ha a másik felet nem érdekli, legfeljebb témát vált, vagy elmegy sörözni. (Utána úgyis visszatér és beszáll, bár abban már rendszerint nincs köszönet! :-) Igenis lehet a hitről beszélni, nyitottan, érdeklődően, őszintén. Magam is meghallgatom a velem nem egy állásponton lévők véleményét, hiszen abból is bőven lehet mit leszűrnöm a saját magam számára. Egyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: ne legyünk tiszteletlenek, ha esetleg  kemények, módfelett kitartóak is vagyunk az álláspontunk megfogalmazásakor.

Sértő lehet például egy keresztény vallásúnak, ha valaki csupán őt bántó szándékkal szapulja annak istenét azért, mert nem hisz benne, vagy esetleg semmi hasonló felsőbb, kvázi természet fölötti erőben. Ugyanilyen visszás érzet keletkezhet esetleg abban is, akire módszeresen próbálják "ráerőltetni" a vallást és az egész komplett eszmerendszert (lásd még a közismert Jehovás lakásba csöngetők, vagy akár a politikai szándékú "elvárt" hitterjesztés eseteit). És ez attól függ, honnan nézzük, ezért mondtam, hogy legyünk őszinték!


Személy szerint tapasztaltam olyat, hogy a vallási közösségekben (templomi, vagy gyülekezeti alkalmakon) milyen közösségi szellem tud kialakulni, hasonlatosan egy elementáris hatású nagy koncerthez egy hatalmas arénában. Tapasztaltam ugyanakkor, hogy a vallásos hit miatt nem feltétlenül csak jó dolgokat él át az ember, hanem olykor meghasonlik: képtelen mindig az "ideális" úton haladni, amiből később bántó önmarcangolás következhet. Akár egy manapság elég gyakori esetben, amikor a katolikus egyház szerint válni ugyan aligha lehet, de az emberi természet azért olyan amilyen, és ez lelkiismereti problémákat okozhat. De nem szabad azt hinni, hogy ez a nem vallásos emberek esetében kevesebb fájdalommal jár! Ennek belátásához csupán empátia kell - azt meg nem adják ingyen, meg kell az életben pár dolgot tapasztalni, hogy megértsük. (Ennek kapcsán pár okos gondolat ide kattintva olvasható Pál Ferenctől, talán hallottatok már róla, egy igazán integráló személyiségű, nyitott hozzáállású, nem csak a vallásos emberek számára érdekes mondanivalójú pap, fontos dolgokról képes közérthetően, lelkesítően beszélni.)


Senki nem lesz jobb, vagy rosszabb ember pusztán attól, ha vallásos, vagy nem vallásos. Csak lehet az! Vannak a világban jól boldoguló, erkölcsös, elismert és nagy tartással rendelkező emberek mind a vallásosok, mind a nem vallásosok között. Azt pedig mindenki tapasztalhatta, hogy a jó és rossz között, megfelelő neveltetés mellett persze, már egy kisgyerek is igen gyorsan különbséget tud tenni. Ez arra mutat rá számomra, hogy se pro, se kontra érv nincs amellett, hogy mindenképp dűlőre kellene/lehetne vinni valaha is a vallásosság-nem vallásosság témáját. Ez tulajdonképpen egy személyes döntés, és jó esetben személyes tapasztaláson, meggyőződésen alapul. Amit illendő tiszteletben tartani. Ha valaki mégsem így tesz, az kockáztatja, hogy szintén tiszteletlen választ kap...

Sok esetben a közösség ereje nehéz időszakokon segít át, ez viszont "platformfüggetlen". Milyen jó lenne, ha több közösség létezne, ami a fiatalokat, de a már nem annyira fiatalokat is segíthetné. Egy közösségi élményt átélni nagyon felemelő tud lenni, de manapság ez vallási körökön kívül alig érhető el. Sajnos azonban mivel egyetlen vallás sem eléggé integráló, évezredes tapasztalat, hogy erre nem lehet mindenki vevő, így sokan nem is szívesen járnak olyan körökbe, ahol nekik kevéssé értelmezhető dolgokról (is) szó esik. Próbáltam ilyen kvázi "vegyes" közösségbe járni, gondolom más is, felemás a tapasztalatom.

Személy szerint a példamutatás valódi erejében hiszek, minden, csak szóban megnyilvánuló filozófiánál erősebbnek tartok egy jó tettet. Ez egyben egy felhívás is részemről, hogy abba az irányba kell(ene) tekintenünk és gondolkodnunk, hogy hogyan lehetne a mai individuális világunkba mindenki számára kellően vonzó és értékes közösségi tereket, eseményeket létrehozni?
(Erről bizonyára fogok még írni a későbbiekben.)



Összegzésként talán annyit a témáról, hogy vegyük alapul azt, amivel rendelkezünk, miszerint igen sokfélék vagyunk, és hogy konkrétan az adott megnyilvánulásunk segíti-e, gazdagítja-e beszélgetőtársunkat? Ha igen, de legalábbis a szándékunk az, akkor vélhetően jó úton járunk. Egyet viszont próbáljunk meg elfelejteni: a negatív minősítéseket, a másik lenézését, felesleges bántását, mert az csak a kis empátiával rendelkező, intoleráns emberek alacsony mércéje, biztosan nem építő. A véleményét mindenkinek bármikor kritizálhatjuk, de a közlőt lehetőleg soha ne minősítsük egy-két gondolata alapján. Vagy kérjünk bocsánatot, ha úgy adódik. Ha ez sikerül, meg is fogjuk érteni a mondást, amit bár sokan ismerhetnek, de kevesen alkalmaznak: "soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében."


Közösséget építeni, megtalálni a közös alapokat és elfogadni, hogy eközben mindenkinek saját véleménye van, szerintem felbecsülhetetlen dolog. Engem inspirál, amikor más nézőpontokból is látok dolgokat, hiszen ez a személyes fejlődés legjobb útja, így a mások megértésén és megismerésén át juthatok el önmagamig. El kell fogadjuk, hogy érteni és megérteni a másikat nem feltétlenül azonos dolgok, hogy nem szabad önmagunkat feladni, képmutató módon élni! A hazugságban élő ember ugyanis a legboldogtalanabb. 


Mit veszíthetünk ezzel a hozzáállással? Legfeljebb azt, hogy rájövünk: nem vagyunk tévedhetetlenek. Mit nyerhetünk? Jó esetben azt, hogy mások is tisztelettel lesznek felénk, megosztják gondolataikat velünk, bizalmukba fogadnak és végül elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Hagynak úgy élni, ahogy nekünk jó, miközben ők is igazán önmaguk módján élnek. Így kialakíthatunk egy nagyobb, inspiráló és integráló aktív közösséget, helyi, régiós és nemzeti szinten is, aminek jó a részese lenni. Barátként, ismerősként, örök fiatalként. Ahol a "szándék szerint jó emberek" remekül megvannak egymással. 




Az Imagine örök érvényű mondanivalója talán jól kifejezi (legalábbis azt a szándékot),
amivel a fentieket megírtam. Gondolatébresztésnek szántam.



Az Életkereső Facebook oldalán,
a blogbejegyzés alá várom az esetleges hozzászólásaitokat.

Üdv,
Kowako


2 megjegyzés:

  1. Érdekes téma, természetesen csak a saját nézőpontomból látom, és elfogult vagyok. Nem szorulnak rá, de annyiban meg kell védenem az egyházi közösségeket, hogy sokan nyitottak, ha úgy tetszik integrálóak, és barátságosak a kívülállók felé is. A gyülekezetek többsége is felismerte, hogy nyitottnak kell lenni. ezt szépen missziónak hívjuk. Ez azzal is jár, hogy nem csak hitéleti, hanem más társadalmi tevékenységet is folytatnak. A probléma szerintem a veszélyesen terjedő individualizmussal van. A hagyományos közösségek felbomlottak, az atomizált társadalomban az új közösségek nem alakultak ki. Ha kialakultak, nem mindig érik el azokat az embereket, akik közösségre vágynak.

    VálaszTörlés
  2. Magam is így látom Ági, a legtöbben befogadóak, tapasztalat. Aki viszont nem hívő, egy idő után nem fogja megérteni azokat, akik ott beszélgetnek, imádkoznak stb., mivel mélységében nem tud azonosulni velük (ha mégis, az más kérdés). Ezért látom azt, hogy csak egy-egy vallásnál tágabb közösség képes MINDEN közösségbe vágyót integrálni, azaz e fölötti, tágabb halmaz jöbetne szóba. Szerintem.

    VálaszTörlés